Magamról (10)
Mikor felmerült annak gondolata, hogy elmennénk egy gyerekotthonba szolgálni sokan óva intettek ettől. Nem is tagadom örültség volt. „Ha sosem foglalkoztál gyerekekkel nem biztos, hogy a legnehezebb terepen kell elkezdened!”
Bármennyire furcsa mostanság küzdelmes az életem. Ha nagyon őszinte akarok lenni nem igazán ínyemre való a szolgálat. Sok a küzdelem és ez azért van, mert evangélizálunk és mert ketten vagyunk. A gyerekeket a legkisebb mértékben nem érdekli Isten és az, hogy mi ezért megyünk ráadásul egész kicsikhez, akiket amúgy is nehéz lekötni… Leginkább persze szegény gyerekek végállomása elszomorító és az, hogy ezen nagyon nehéz segíteni.
Az, hogy ketten csináljuk bizonyos szempontból kényelemes is, de igen stresszes a felelősség és nyomás miatt.
Isten logikája fura, de el kell fogadnunk, hogy van, amikor Isten olyan úton vezetett minket, amely számunkra kevésbé szimpatikus.
És Isten kegyelme mégis érezhető, hiszen ezáltal járunk VISZ-re is, ami elég nagy dolog.
Na igen, hát a gyermekotthon. Az az igazság, hogy meg volt az első komolyabb csalódásom. Magamban csalódtam.
Így 48 óra elteltével is kicsit nehézen tudom megfogalmazni azt, ami történt szerdán a gyermekotthon. Igazából erre nincsenek szavak és leírva nem olyan, mint átélve. Annyira érzés kavarog még most is bennem/bennünk Ágival!
Talán furcsán hangzik, de mostanság életemet kissé nehezen tudom elvonatkoztatni a gyermekotthontól. Furcsa, mert igazából ezt az egészet nagy dolognak tartom.
Néha meg kell állni és végig gondolni: mi érelme ennek az egésznek? Néha meg kell állni és végig gondolni hol szúrtad el? Sokszor nehéz, de fel kell állni és folytatni ott, ahol abbahagytad és nem nézni hátra csak előre!
Van úgy, hogy mindaz, amiben hittél hírtelen szertefoszlik és eltűnik előled a cél. Van, mikor úgy érzed hiába vannak körülötted az emberek, mégis olyan mintha nem lennének. Van, amikor úgy érzed nincs kedved élni, mert a sátán azt kiálltja: Nem érdemes!